EKCÉMA

Gasztro-vers egy menstruáló élettárshoz
(egyre növekvő dühvel és versszakokkal)

Rímülten nézek rád ma,
Kezemből kihull a Ráma
Margarinnal megkent kifli.
Máris indul a reggeli hiszti? Bizti?

Kezedben megáll a húsleves kanál
Látod, az ajtóban búskomor kan áll,
Aki én vagyok. A távolság min. 3 lépés.
Így szólsz, hogy: Ülj már le, mi vagy te gyp-s?

Az étteremben furcsán néznek téged, aki "hé!"-zik
Neked a micsodád, nekem a szívem vérzik
Az én hibám, hogy zavar az arcszeszem szaga?
Még pár hét, és folyt. köv. itt a menszesz-saga.

Torkig vagyok, ennyi, elég! Megáll a men's esze!
Nála elmentek otthonról, ha megjön a menszesze.
Vérszagra gyűl az éji vad? Már itt sem vagyok, édesem.
Egyedül eszem a sztékem, de -egy biztos- nem véresen.

Elfogadott nézet, hogy ez ember részben természeti lény. Ezt én is elfogadom, viszont az mégiscsak aggódásra ad okot, hogy kezdem észrevenni magamon annak cáfolhatatlan jeleit, hogy az evolúció visszafelé játszódik le testemen. Egyelőre még nem kell attól tartanom, hogy holnaptól kopoltyúval lélegzem, viszont a fokozott szőrösödés azzal fenyeget, hogy pár év múlva azt kényszerülök írni a névjegykártyámra a nevem alá, hogy pattintott-kőbaltás mamutvadász.
Pár éve a hátamon kezdődött néhány kósza szőrszállal. Ekkor még azzal nyugtattam magam, hogy ez az örökségem nagyapámtól (inkább lakást hagyott volna rám), akinek a hátszőrére gondolva születhetett meg egykoron a burjánzás szó. Egyszer nyáron saját szememmel láttam egy gyanútlanul hátának repülő légy kétségbeesett haláltáncát a gyilkos szőrdzsungel indái között. Esélye sem volt a kis állatnak a nagy túler(d)ővel szemben.
Érdekes módon a mellem csak a hátamat követően kezdett szőrösödni. Viszont mellszőrzetem sohasem zavart sőt, szinte imponált, hogy kigombolt inges korszakomban tiszteletbeli Hasselhoffá nevezetek ki barátaim. A hónaljszőrömmel sincs semmi baj azt az aprócska rendellenességet leszámítva, hogy a könyökömig nőtt ki az évek során, viszont csak a bal karomon.
Általában egy húsz éves ember már megtanult minden magyar szót, amit élete során használni fog. Rám azonban ekkor még váratott magára egy meglepetés szó: derékszőr. Egy féktelen buli hányásszagú reggelén arra ébredtem, hogy fájdalmat érzek deréktájon. Akkor még nem sejtettem, hogy nem mindennapi esetről van szó, de hamarosan kitapinthatóvá vált a probléma: egy használt rágógumi ragadt bele a derékszőrzetembe. Így tudtam meg a szőrnyű igazságot, miszerint egy újabb szőr-szigettel gazdagodott testem.
Volt, hogy azt gondoltam, nem bírom tovább, és véget vetek az életemnek. Leugrottam a negyedig emeletről, de nem esett bajom, mert puhára estem. Azóta nem csüggedek, próbálom a dolog jó oldalát nézni: van még legalább három testrészem, ami egyelőre ellenáll az erőszakos terjeszkedésnek, barátnőmnek nem kell macskát vennem, mert beéri azzal, ha időnként az én hátamat simogathatja, végül pedig ha a mellbimbóm fölé beleborotválok egy pipát szőrmentén, félmeztelenül pontosan úgy nézek ki, mintha a legdivatosabb fekete Nike pólóban lennék.

Van olyan apró meglepetés, aminek örülnének a nagyobbacska gyerekek is? Piacra kéne dobni az Adult Tojás-t. Ugyanolyan lenne, mint a Kinder Tojás, csak nagyobb. Lehetne benne cigi, sör, koton vagy egy kis drog.

Minden embernek van valamilyen fóbiája, létezik számára valami, amitől elfogja a zsigeri rettegés. Nekem rögtön kettő is akad. Az első a kóp, amitől annyira félek, hogy még a nevét is csak visszafelé merem leírni. A másik pedig a vér. Ez a félelem persze rengeteg kínos helyzet forrása az életben. Gyerekkoromban az egyik nyári tábor során a kétségbeesett nevelőtanárok azt hitték, hogy valamiféle új, gyilkos maláriajárvány ütötte fel fejét, mikor látták, hogy elájulok, miután lecsapok egy kezemen lakmározó szúnyogot.
Sosem bírtam a vér látványát, de felvettem a harcot a félelmemmel. Így sikerült elérnem 24 éves koromra, hogy már egyre ritkábban ájulok el, ha "vérengzésre" kerül sor, csupán a lábamból megy ki minden erő, és eldőlök, mint egy fadarab. Ez már kevésbé kínos, de még van mit javítani a helyzeten.
A vérvételek sosem voltak pirosbetűs ünnepek a naptáramban. Többnyire már akkor fal fehérré változik az arcszínem, mikor megkapom a kémcsöveket. A sorban előttem állók rendre 2-3 csövecskét vesznek át, míg nekem mindig legalább 10-et nyújt a részvét és szánalom arckifejezését magára erőltető nővérke. Ekkor általában már annyira rosszul vagyok, hogy elég csak rám pillantaniuk, és rögtön járókeretes nyugdíjas nénik és terhes asszonyok hada versenyez azért, hogy átadhassa ülőhelyét nekem. Mintha ülve jobb lenne arra várakozni, hogy egy hatalmas tűt szúrjanak az ember karjába, hogy minden szívdobbanása a világba pumpálja ezt a vérvörös, testmeleg löttyöt. Elég tragédia, hogy undorom tárgya megállás nélkül itt kering bennem, nincs szükségem arra, hogy ezt a helyzetet még a látvánnyal is nyomatékosítsuk.
Legutóbbi vérvételem a szokásosnál is megalázóbb élményekkel rombolta tovább amúgy is vérszegény önbecsülésemet. Amint sorra kerültem, és beléptem a vérvételes szobába, elkezdett forogni velem a világ. Láttam, hogy emberek ülnek székeken, és kezükből csörgedez a vér. Az egész szobában fertőtlenítő- és dögszag terjengett, nem volt más választásom tehát, kétszer megpördültem tengelyem körül, majd sármosan belehánytam az, előttem lévő objektumba, ami szerencsére egy csap volt. Azt hittem, ennél megalázóbb dolog nem történhet már velem (aznap), de tévednem kellett. Észrevettem ugyanis egy ötéves forma gyereket, aki egyáltalán nem félt sőt, mosolyogva tartotta kezét, és közben arról csevegett a nővérkével, hogy mi a jele az oviban. Eközben én, a 26 éves borostás férfi egy dupla-axelt követően közszemlére tárom a gyomortartalmamat. Nem tehettem mást, kezdtem elhitetni magammal, hogy a kórházba beteg emberek járnak, akiknek joguk, majdhogynem kötelességük is a hányás. Végül is ki gondolná, hogy vérundorom kényszerít a hányásra, nem pedig egyéb, ennél normálisabb és elfogadottabb betegség mint például a pestis vagy az ebola? A nővér - mármint ő gondolta, és bevezetett egy külön szobába, azt mondta, dőljek le, és ha úgy érzem, készen állok, szóljak. Hangja kedvesen megnyugtató volt, mintha csak egy ötéves-forma ovishoz beszélne, akitől azt kérdezi, mi a jele az oviban. Háromnegyed óra múlva kezdtem összeszedni magam, és szóltam, hogy készen állok rá, hogy véremet vegyék.
Láttam, hogy a nővér kibont egy tűt, ami abból a szögből, ahol feküdtem, alkarvastagságúnak látszott. Ez már sok volt nekem, pedig még el sem kezdődött. Egy idő után magamhoz tértem, körülnéztem, és lassacskán összeraktam a részleteket: egy szobában vagyok, fehér ágyon fekszem, mellettem egy fehér köpenyes nővér ül, kezemből egy hatalmas tű ágaskodik ki, ha kinézek az ablakon, látok egy... Várjunk csak? Ezt az utóbbi részletet eléggé oda nem illőnek éreztem, de már hagytam magam. Ha olyan szerencsétlen vagyok, hogy még az eszméletvesztésből is a legrosszabb pillanatban térek magamhoz, megérdemlem.
De mindez már régebben történt. Azóta csak egyszer ájultam el, mondjuk akkor a barátnőm adott vért, én csak kint vártam rá. Nem hinném, hogy valaha normális lesz a viszonyunk - nekem és a vérnek. Szeretném, ha minél távolabb kerülne tőlem az egész keringési rendszerem. Megnyugtat a gondolat, hogy nincs vér a pucámban, bármi is legyen az.

Belépek meztelenül a fürdőkádba. Kiválasztom a háromféle tusfürdő közül azt, amelyik illatához éppen kedvem van. Belenyomok egy adagnyit a jobb tenyerembe, majd a mellkasomra kenem. Egyre nagyobb köröket írok le mindkét kezemmel, mígnem elérek fent a nyakamig, lent a köldököm alá, kétoldalt pedig a hátam kezdetéig. Bal hónaljamat habosítom be először, majd a jobbat. Hónaljból kiindulva haladok végig kezemen, egészen az ujjaim tövéig. Ezután térek rá az alsóbb régiókra. Lábam közé nyúlva, hátulról előre simítva terítem a habot, a bőrt többször felhúzva, ezen a területen gondosan ügyelve minden négyzetcenti megfelelő tisztítására. Fenekem kétkezes, körkörös tisztítása után kezem a bal bokámig csúszik, innen bokától haladok felfelé két kézzel, fel-le sikáló mozdulatokkal. A bal láb után a jobb következik, s csak ezután a lábfej a talp és az ujjak. Ha mindezzel végeztem, a fülemet tisztogatom, két kézzel, egyszerre mindkettőt. Először a fül mögötti részt sikálom, majd két mutatóujjaim kalandozik el a fül belsejének csigavonalán. Nyakam után homlokomon is szétterítek egy kis habot, ha még maradt. Mert mindig csak annyi tusfürdőből gazdálkodom, amennyit a zuhanyozás elején markomba nyomtam, és mellkasomon szétterítettem. Ha időközben tenyeremből elfogy, a mellemről tudok mindig utánpótlást szerezni.
Már lassan 10 éve, hogy ráleltem a számomra tökéletes zuhanyzási módszerre, ami nálam lemosott minden előző, amatőr próbálkozást.

Az eszkimóknak állítólag többtucat szavuk van a hó megnevezésére. Könnyen belátható, hogy létfontosságú, hogy rendelkezzünk az életünkben gyakran előforduló dolgok megfelelő neveivel. Ezért is érthetetlen számomra, hogy éppen azon dolgok megnevezésére nincsenek normális szavaink a magyar nyelvben, melyekkel nap mint nap találkozunk: ezek a testnedvek és a különféle testi működések.
Gyerekkoromban még nem jelentett problémát az orvosnak azt mondani, hogy: 'Ja, és a bal szemem nagyon csipásodik'. Ha viszont egy 27 éves férfi röhögés nélkül ki tudja mondani a csipa szót, akkor annak komoly önvizsgálatot kell tartania az egész életét illetően. Alternatívaként szóba jöhetne esetleg a váladék szó, viszont ezt a szót személyes okokból kifolyólag soha sem szeretném számra venni.
Hasonlóan mostohán bánik a nyelv a salakanyagokkal is. Azt mégsem mondhatom az orvosnak, hogy 'Nézze doktornő, az a problémám, hogy nagyon kemény a szarom'. Viszont a kaki szó is ki van zárva. A kaki szót felnőtt korukban csak olyanok használják, akiknek a csipa szóval sincs semmi bajuk. Ők pedig...(ld. feljebb). A vizuális típusoknak nem ajánlanám a bélsár használatát sem. Egyedüli alternatívaként a széklet marad, ez viszont olyan rideg és szakmai, hogy csak az orvos szájából hangzik jól.
Először furcsán éreztem magam, mikor egy kedves, körülbelül velem egykorú, húszas évei közepén járó nővérke átnyújtott egy üveget és, így szólt: 'Rendben, ebbe pedig pisiljünk szépen bele'. Először azt sem tudtam, hogy mondatának melyik része tűnik a legfurcsábbnak. Először is egy 27 éves férfi már nem pisil. Azok az idők elmúltak. Gyerekkoromban még pisiltem sokat, de most már inkább csak pisálok, hugyozok, vagy ne adj isten, vizelek. (Bár azt be kell vallanom, hogy ez utóbbi szavak is leginkább csak katonatisztek szájából hangzanak jól, tőlük is főleg kiképzés közben.) Aztán nem egyedül nekem kell belepisálnom az edénybe, hanem NEKÜNK. Mit lehet erre mondani? Rendben, pisiljünk. Magácska kezdi. Ráadásul nem elég, hogy együtt kell pisilnünk egy kis küblibe, mindezt szépen kell tennünk. Ki tudja, az esztétikai világrend miféle torzulásához vezetne, ha egy beteg férfi a nővérkéjével együtt nem szépen, esetleg egyenesen rondán pisil bele egy műanyag edénybe.
Végezetül még megemlíthetném azokat az eseteket, mikor azt kényszerülök mondani a velem szemben ülő embernek, hogy 'Ne haragudjon, van valami az orrán', pedig ebből a távolságból tisztán látom, hogy az a valami egy jól megtermett fika (bucc), vagy mikor a végletek között őrlődöm a középút reménye nélkül, hiszen ha fingok, akkor paraszt vagyok, ha szellentek, akkor kényeskedő arisztokrata, ha pedig pukizok, akkor meg buzi. De inkább nem szólok egy szót sem. Inkább visszatartom.

Már éppen kezdte a bélrendszerem megszokni a kapitalizmust, mikor egyik reggel arra ébredtem, hogy előző nap felmondtam, és máról-holnapra beszippantott a pornóipar.
Hálát adok az égnek, hogy ezt a történetet nem úgy kell folytatnom, hogy 'Felszopófiú lettem a Lux video-nál' - maradtam ügyfélszolgálatos de ezúttal egy web szex-chat oldalon. Három műszakban cseteltem pénzért siránkozó manilai transzszexuálisokkal, perverz amerikai milliomosokkal, furcsa frizurájú hamvas biszex nagyikkal havi kétszázezerért. Aki azt vallja, hogy neki már semmi újat nem lehet mutatni, annak javaslom, hogy dolgozzon három hónapot a szexiparban, utána hitelesebben fog hangzani ezen állítása. Anyám mondja mindig, hogy bármi történik veled az életben fiam, mindenből tanulhatsz valamit. Tulajdonképpen most is igaza volt: megtanultam, mit lehet kezdeni egy kitágult ánusszal és három darab teniszlabdával.
Már éppen kezdtem megszokni ezt a kedves állatkertet, mikor elkezdődött a 'shoe-on-head' mánia a weboldalon. Egyre több perverz kezdett írogatni azt követelve, hogy vezessék be ezt az új kategóriát. Először azt sem tudtam, mi az, de egyikük kifejtette: ő már csak kizárólag azon tud felizgulni, ha egy meztelen nő egy cipőt egyensúlyoz a saját fején. A homo-bohóc szexet még valahogy sikerült megemésztenem, de ez már nekem is sok volt. Elhatároztam, hogy továbblépek.
Tudtam, hogy ilyen múlttal a hátam mögött tisztességes munkát már nem végezhetek, de hamarosan rátaláltam az életnek arra a területére, ami tárt kapukkal fogadott: a reklámiparra.
Azóta akkor (és annyiszor és olyan hosszú ideig) mehetek kakilni, amikor (és ahányszor és ameddig) csak akarok. Most már normalizálódott a helyzet, de kezdetben napi két üveg szilvalekvárt is képes voltam megenni, csak hogy kiélvezhessem a szabadság minden egyes, vécén töltött bűzös pillanatát. Végső soron ugyanazt csinálom, amit öt éves korom óta folyamatosan: össze-vissza beszélek hülyeségeket. Viszont nagy különbség, hogy amiért az általános iskolában az ellenőrzőmet vették el, azért most a fizetésemet adják.

Megszeppenten, két bőrönddel kezemben álltam a 'Budapest kezdődik' tábla mellett nem sokkal a szegedi filozófia szak elvégzése után, délután negyed háromkor. Még kavarogtak fejemben a hegeli szubjektív világszellem és a hartmanni reálontológia legütősebb tézisei, de a fokozódó gyomorkorgás miatt átvette a vezetést a marxi eszme: tudtam, sürgősen munka után kell néznem.
Milyen munkára alkalmas egy szellemi ereje teljében lévő, lelkesedéssel és kreativitással csordultig teli értelmiségi fiatal? A válasz teljesen egyértelmű: ügyfélszolgálat.
Állítólag a férfiak nem képesek a kifinomult színárnyalatok között meglátni a különbségeket, ezért lehet, hogy én a mai napig meggyőződéssel állítom, első munkahelyem arculatának meghatározó színe igenis a rózsaszín. A magenta lerózsaszínezéséért egyébként komoly büntetés járt cégen belül, de mikor a vezetőség nem hallhatott meg, gonosz vigyorral a szám szélén suttogtam bosszúszomjasan magam elé: csakazértis rózsaszín. Hiába, maximálisan ennyi lehetőség adott a lázadásra egy olyan cégnél, ahol egy gép mondja meg még azt is, hogy mikor kell kakilnom. Nem vicc, egy gép mondta meg, mikor állhatok fel, és mehetek ki. A cégvezetés csak ilyen módszerekkel tudta elkerülni az olyan helyzeteket, hogy Kovács néni azt hallja a vonal másik végén, hogy "ha csak levelezésre szeretné használni az internetet, akkor a Minimum csomagot ajánlanám, de tetszik tudni, tegnap nagyon csípős takót ettem, úgyhogy ha megbocsát, most kiszaladnék egy pár percre, addig tessék tartani, ígérem, gyors leszek...".
Már éppen kezdte a bélrendszerem megszokni a kapitalizmust, mikor egyik reggel arra ébredtem, hogy előző nap felmondtam, és máról-holnapra beszippantott a pornóipar.

Folyt. köv.

Az ember olyan lény, aki mindig a messzeséget akarja megismerni. A Nasa már a tőlünk sok fényévnyire unottan keringő galaxisokat tanulmányozza, mintha a Földön már semmi érdekes dolgot sem lehetne találni. Én még nem tartok itt, például -szégyen ide vagy oda- azt sem tudom, hol van Kualalumpúr. Nekem a lét felfoghatatlan rejtélyeivel már az általános iskolai kémia órán sikerült találkoznom, és a helyzet azóta csak rosszabbodott. De lassan rájöttem, hogy az összes érthetetlen talány egy olyan lényhez köthető, akire mellek nőttek farok helyett, itt él mellettünk, és mindig beszél ahelyett, hogy a meccset nézné. Igen, azt hiszem, fel kell adnom a tavalyi újévi fogadalmamat, mert idén sem ismerem meg nők észjárását.
Én egy alapvetően udvariatlan, sokat morgó, savanyú bunkó vagyok. Ennek éveken át meg is volt az eredménye: úgy kerültek el a nők, mint kezdő arab gépeltérítő a world trade centert. Erre még mondhatnám azt, hogy úgy kell nekem, megérdemeltem, de szerda esténkén megjelenik a képernyőn egy borostás orvos, aki szinte ugyanolyan mint én, mégis a lába elé omlik az összes nő. Mit esznek ezen a bunkón a nők, és mit nem esznek azon a bunkón, aki én vagyok. Azt hiszem, megpróbálok még taplóbb lenni ezentúl, hátha úgy összejön valami.
Rejtély. Mint ahogyan az is, hogy a reggeli készülődés miért tart egy nőnek másfél órán keresztül, mikor egy normális embernek (férfi) elég ugyanerre tíz perc is. Egyébként árulja el valaki, hogy mi mást lehet reggel csinálni a fogmosáson, kakiláson és törlésen kívül?
Fejemben zakatolnak a fojtogató kérdések: Miért kell azt a ruhát is felpróbálni a boltban, ami nem is tetszik? Mennyivel gazdagodik az élet a Best magazin áttanulmányozása után? Mi a baj a pornóval? Miért kell nyilvánosan azt a szót használni, hogy 'mucikám'? Hello Kitty-s fogkefével tényleg jobb érzés fogat mosni?
Félek, sosem tudom meg a válaszokat a kérdésekre, amik az általános iskola hetedik osztályában kezdődtek, kémia órán, madam Kürível.

Nincsen munka Szegeden
Bár nem vagyok rest
Véget ért az egyetem
Irány Budapest.

"Lényem egyik felét a fizika törvényszerűségei determinálják. A másik felével általában a Barátok Közt-et szoktam nézni."
                                                                                                                                           
                                                                                                                                              (Ismert szerző)

Tizenkét szöget lőtt bele saját fejébe egy 33 éves amerikai férfi a hét végén. A férfi állítólag így akart öngyilkos lenni, ám az agysebészek megmentették az életét.

Madonna szexrabszolgája voltam – állítja Angelina Jolie leszbikus szeretője.

Katolikus várost épít Amerikában egy pizzahálózat tulajdonosa.

Ásotthalmon rendhagyó módon voksoltak: a kocsmában rendezték be a szavazóhelyiséget.

Frissítőmasszázs, talpmasszázs, prosztatamasszázs (06 30) 905 2002

(Részletek a hétfői Blikkből)

Illik megkérdezni egy férjes asszonytól, hogy mikor volt utoljára szerelmes?

Melyik a tehetségesebb színész, Lorenzo Lamas vagy Chuck Norris?

Rontja a fogakat az esti fogmosás utáni puncinyalás?

„Én mindkét orrlyukamat egyszerre szoktam kifújni. Többször használok egy papír zsebkendőt; általában a székre teszem, ha már használtam, és ráülök. Néha ott felejtem.” (Edit, 51 éves)

„Rongyzsebkendőt használok, amióta az eszemet tudom. Az orrfújásnál háromszor trombitálok bele a zsebkendőbe. Aztán visszateszem az otthonkám zsebébe” (Margit, 73 éves)

„Ha kifújtam, utána mindig széthajtom a zsebkendőt, és belenézek.” (Balázs, 26 éves)

„Orrfújás után csak odadobom magam mellé a zsepit. Néha a lakás legkülönbözőbb pontjaiból kerülnek elő rég használt zsebkendők.” (Richárd, 25 éves)

„Elég hangosan csinálom, az biztos. Utána pedig mindig alaposan megtörölgetem még az orrom, nehogy ott maradjon rajta valami.” (János, 78 éves)

„Én is többször használok egy papír zsebkendőt. A rekamién van az a két díszpárna. Na én mindig az egyik mögé dugom a még csak egyszer használt papírzsepimet. Hogy miért oda? Nem tudom, csak úgy.” (Zsófi, 22 éves)

Vannak olyan helyzetek az életben, amik megoldására nem taníthat meg senki más, talán csak az élet maga. Mit tegyünk, ha életünk hajnalán (véletlenül) bekakilunk a moziban a Lolka és Bolka egész estés változatának felénél? Ilyen esetben mit illik tenni? Angol hidegvérrel, rezzenéstelen arccal várjuk meg az előadás végét? Esetleg ha már elviselhetetlen a bűz, a gyanút magunkról elterelve elsőként kérdezzük meg vigyorogva a mellettünk ülőt, hogy ’Mivan beszart valaki?’, vagy azonnal szóljunk az óvónéninek? De mik a megfelelő szavak egy ilyen helyzetben? A helyzet kérlelhetetlen bizonyosságát finomítva: ’Óvónéni, azt hiszem, bekakiltam.’ Vagy minden további kérdést szükségtelenné tevő magabiztossággal: ’Óvónéni, most azonnal haza kell mennem.’ Mit is mondjunk neki pontosan?
És pár évvel később annak a lánynak, aki tánc közben hirtelen azt kérdezi, hogy ’Mit keres a kezed a fenekemen?’ Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? Próbálkozni kell a lehetőségekkel. Például visszakérdezhetünk. Ha mást nem, egy kis időt nyerhetünk vele. Mondjuk értetlenkedést színlelve: ’Hogyhogy mit keres?’ Esetleg okoskodva, a kérdés értelmetlen voltát bizonyítandó: ’Most őszintén, mégis mi keresni való van szerinted egy fenéken?’. Vagy az örök optimisták bevett formuláját bevetve, sejtelmesen: ’Mit szeretnél, mit keressen?’ (Vigyázat, ez csak a filmekben működik!!!)
Jelenleg egy jó válaszreakción dolgozom, abban a helyzetben, ha ülök a vécén, és valaki bekopog. Eddigi tapasztalataim szerint ilyen esetben a legjobb kerülni az őszinte kijelentő mondatokat (’Kakilok.’), de a túlzott finomkodás is nevetséges lehet (’Ó, csak egy pillanat.’). A ’Foglalt.’ túlságosan személytelen, a hosszú magyarázkodás felesleges (’Most jöttem csak be, de próbálok sietni, már mindjárt törlöm is a…), a ’Most ne!’ pedig az albérletünkben hivatalosan a szeretkezés közben bekopogó lakótárs távoltartására van fenntartva, úgyhogy vécéből kihallatszódva furcsa asszociációkra adna okot.
Kísérletezni kell, belemenni a helyzetekbe, nem megfutamodni előlük. A puding próbája az evés – ahogy ezt egyszer egy krisnás hittérítő hozta fel utolsó érvként nekem, miután elmagyaráztam neki, hogy most sietek vizsgázni, és nem élnék a felajánlott lehetőséggel, miszerint borotváljam le a fejemet, kenjem össze magam festékkel, és kis cintányérokat ütögetve hárekrisnázzak életem végéig.

Kitöltöttem egy rövid, neten keringő személyiségtesztet. Volt benne egy olyan kérdés, hogy mi jut eszembe először a kávéról. Én rögtön beírtam, hogy a reggeli kakilás. A teszt kiértékelésénél megtudtam, hogy ez a kérdés azt mutatja meg, hogy milyen vagyok az ágyban.
Szóval, akkor milyen vagyok az ágyban - szar, vagy kész beszarás?

Ma este 19:00 -kor Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor vitájának élő közvetítése.

Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes nőt. Ő is szereti az akciófilmeket, ő is egy örökkévalóságig tud nézelődni az üzletekben, istenien főz, imád bulizni, és szinte bármiről órákon át el tudunk beszélgetni.
Igen, megtaláltam a számomra tökéletes nőt – és jövő héten költözök össze a lányával…

Itt a tavasz - és egyre fokozódik...